Kihívás - 29. nap

Bonjour!
Itt is van a következő bejegyzés, a kritikával is igyekszem, de már semmit nem ígérek, mert el vagyok havazva, bocsánat! Viszont eszméletlenül hálás vagyok a közel 13.000 megjelenítésért ♥

Mai kihívás

Egy könyv, amit mindenki utált, de te szeretted.

Magyar cím: Tizenhárom okom volt...

Eredeti cím: Thirteen Reasons Why

Fülszöveg

"Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, …ha megnyomod a PLAY-t.

Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt – gondolta –, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
…és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét."

Miért?

Igen, tudom, nem a megszokott borító, hisz külföldi. Imádom a másikat is, de ez; valami fantasztikus! Megjelenik benne a magnóra utaló összes jel, a főszereplőnk és egyszerűen beleszerettem. Na de akkor a történet. A legfontosabb és egyik legnagyobb gondja az embereknek vele szerintem az, hogy az író pasi. Félre ne értsétek, vannak olyan sztorik, amiket egy pasi jobban tud megírni, aztán ott van, ami semleges, ezt azonban egy nő jobban ki tudná dolgozni. Köztudott, hogy mi sokkal érzelmesebbek vagyunk, így általában könnyebben is írjuk meg az érzelmeket, sokszor közvetlenebbek is vagyunk. Ennél a történetnél pedig ezek baromi fontosak. Aláírom, hogy Jay Asher nagyon jó alapötletet talált ki, a megvalósítása viszont csak félig sikeres. Van egy vékony réteg, ami tipikusan a már kezd éri, így meg tudja érteni a sztori komolyságát, de még nem eléggé felnőtt ahhoz, hogy a hibákat meglássa. Mikor olvastam, még imádtam, odavoltam érte, a hatása alatt voltam. Aztán eltelt két év, eljutott az agyamig, hogy azért néhány helyen sántít, azonban így sem utáltam meg. Igenis komoly témát dolgoz fel, sokan pedig azzal jönnek, hogy vannak benne felesleges okok, amik nem is juttatnak el egy embert az öngyilkosságig. Ami szerintem kicseszett nagy baromság! Minden a körülményektől függ, Hannah halála pedig nem volt véletlen. Attól, hogy nem volt minden egyes pillanat kiemelve a mindennapos utálat, az iskola diákjaiból áradó gyűlölet, az vádaskodás, attól még ott volt. Egy iskolai év pedig tíz hónap, ráadásul négy évről van szó, ami baromi hosszú idő. Főleg, ha nem is szolgál rá valaki a sok mocskolódásra; az még kínzóbb, főleg egy törékeny lánynak. Aztán ott van a többi körülmény, ami még rátett a lapátra, a legszomorúbb, hogy már a szerelemben sem reménykedett, az egyetlen kedves embert is eltaszította magától. Őszintén szólva, soha nem értettem egyet az öngyilkossággal, úgy gondolom, hogy mindig találhatunk más megoldást, még ha az átmeneti időszakba bele is roppanunk, utána jobb lesz. Nem is tudom, mit mondjak, én szerettem, bár voltak benne szörnyű pillanatok, amikor eldobtam volna a könyvet, megfojtottam volna a szereplőt azt ordibálva, hogy tehetted? Néha Hannah is hülyén cselekedett, de annyira belemerült az eseményekbe, hogy már nem tudtam érte hibáztatni, csak sajnálni, reménykedni a megmenekülésében. A legnagyobb pofon a kazetta utolsó személye volt, hogy annak ellenére, mi is ő, nem jött rá. Talán ez a könyv az, ami miatt pszichológus akarok lenni, ami a legnagyobb löketet adta.

"Senki sem tudja biztosan, milyen hatással van mások életére. Sokszor fogalmunk sincs. Mégis ugyanúgy cselekszünk."

Mindenképp ajánlom, 

xo Peetagey Smile